Mióta nem írtam már megint... Sok-sok dolog történt velem azóta. S talán mindig akkor menekülök ide, amikor már nagyon ki vagyok bukva. Így hát általában mindenki csak a pesszimizmust és a gyötrelmet látja, mikor ez meglehet nem csak így van. Folytatólagosnak kellene lennem, de nem megy. Ahogy az egyetemre se készülök folyamatosan, csak 3-4 hétig aktívan, ugyanígy vagyok a blogolással is.
MOST, amikor már 2 órája folyamatosan hullanak a könnyeim valamiért... kezdek rájönni, hogy milyen gyenge is vagyok. Gyenge akkor, ha folyamatosan belém rúgnak és belém taposnak. Amikor már mindenért én vagyok a rossz ember, s nincs egy zug, ahova elmenekülhetnék. Mindenki eltávolodik Tőlem, és én nem rohanok utánuk. Már nem megy...
Akit nagyon szerettem, nos már ott se tudom mit akarok... rettentően átvertnek érzem magamat. Itthon pedig CSAK kihasználtnak érzem magamat.
Nincs is annál rosszabb, mint minden reggel ezzel a gondolattal felkelni... "Legyen már vége!". Nincs annál se rosszabb, hogy nem találod meg azt a kapaszkodót, aminek/akinek a segítségével átlibbenhetsz a problémákon. S bár lehet, néha úgy érzed volt ilyened, valahol mindig tudod, hogy soha nem birtokolhattad igazán. Zavar a puszta létezés, de már nem játszadozol a halál gondolatával. Egyszerűen csak vagy, lélegzel és ennyi. Haszontalannak érzed a sorsodat, és sok hasznosat nem is tudsz nyújtani (ha nincs miből, mit).
Mosolyogsz, mert tudod senki nem ért meg és úgysem érdekel senkit igazán mit érzel legbelül. Elhiteted másokkal, hogy mennyire jó pozitív világszemlélettel rendelkezni, s közben amikor nem látnak, potyognak a könnyeid; egyébként pedig belülről ordítasz, hogy "Legyen már vége!"
Szerintem ez egy végeláthatatlan, fölösleges kábulat... és sosem szabadulhatok Tőle!
Csak ültem ott, és néztem Őt! Figyeltem minden egyes kis mozzanatát és hogy merre hajtják a gondolatai. Azok a kis elme villanások, amit mi sohasem láthatunk. Felugrott a kis házikó tetejére, ivott néhány kortyot, s közben édesen "recsegett", majd tovább ment és a sárga kiemelt tetőn üldögélt. Rám nézett, s tekintetében láttam, hogy kéri: "Engedj ki!". De mivel nem mindig az van, amit akarunk így nem engedtem felém irányzott kérésének. Tenni kezdtem a dolgomat, Ő pedig tovább mászkált. Van egy megnyilvánulása, amire senki nem tanította, a mókuskerék tetején mászkál, ahelyett, hogy bent a biztonságban rohangálna. Viszont ez a tevékenysége kisebb zajjal jár, amire újra felfigyeltem. Ránéztem a pár dekás kis jószágra, ahogy a kerék tetején "teker", hátát nekitámasztva a ketrecnek, így biztonságosabb. És ekkor mélyen elgondolkodtam néhány dolgon. Aki még nem tudná, egy pici deguról van szó, aki a teljes véletlen során került hozzám. Kígyó tápláléknak lett megvásárolva, de a kígyónak nagy volt... így csak kisebb kínzáson esett keresztül. Akkor még nem tudtam, hogy meggyógyulhat. Kézbe vettem, etettem, itattam és szeretgettem, és pár nap múlva láss csodát, a kis apróság elindult, s bár döcögve, de látszott rajta az élni akarás. Támasztottam a pici hátát, hogy tudjon enni, vizet az ujjamról lenyalogatva ivott, s egy kisállat sem pisilt le még ennyiszer, mint Ő. De nem bántam, azt akartam, hogy éljen. Ma már tök jól van, és folyamatosan szocializálódik a kis lény.
De ma, ahogy láttam küzdeni a mókuskerék tetején az jutott eszembe, hogy nincsen senki, aki elmagyarázhatná neki, hogy ésszerű használni. A többi degunak ott az anyukája, akitől el lehet lesni az élethez szükséges dolgokat, míg neki csak az ösztöne van és pár ember, akitől ha szeretne és rájön, hogy mit akarunk; tanulhat.
És ekkor magamra gondoltam. Engem is "kimentettek", s azóta egyedül vagyok. Az élet mókuskerekét lehet, hogy én se helyzethez megfelelően használom, de élek. Vannak a belső késztetéseim és a megérzéseim, hogy kinek higgyek, kiben ne bízzak meg. Természetesen ez sem helytálló mindig, de csak haladni kell előre. Én is szívszorító érzésekkel nézem azokat, akiknek minden megadatott a normális családhoz, mint ez a csöppség. Próbálhat ismerkedni az ember, de a hiányérzete sohasem fog elmúlni. A sok arconcsapás pedig csak a hátrálásra késztet, hiszen a biztonságát, és az életét mindenki félti. Még ez a kis apróság is!
Ha valami nagyon nem megy valakinek, akkor minek azt erőltetni? Ez olyan, mintha egy heteroszexuális személyre akarnád ráerőszakolni, hogy már pedig mostantól homoszexuális legyen.
Vegyünk engem példának...
10 éve saját magamat terelgetem jobbra-balra, előre és hátra. Hol sikerrel, hol lemaradással, de egészen a TOP-on voltam mindig. Ki ne kérdőjelezné meg, hogy a 10 év sok e? Megjegyzem rohadt sok, főleg úgy, hogy nincs meg pont az az egy ember az életedben, akire számíthatnál. S míg mások számíthatnak is, addig Te csak ácsingózol az ilyesfajta szeretet iránt, mert neked sosem volt és már nem is lesz. Mindent egyedül tapasztalsz meg, s minden nyereség is a tiéd, mi értelme ha a kutyát se érdekli, hogy mit csináltál eddig. Persze mindenben lehet értelmet találni, EGY IDEIG. Egyszer ám betelik a pohár, s megváltozol és már nem érdekel senki és semmi. Érzéketlen leszel a világgal szemben, majd magaddal szemben is. Nem keresed már a lehetőségeket, a sikerhez vezető utat meg már rég nem látod magad előtt. Másoknál minden bizonnyal ez a "hétköznapok mókuskereke". Egyszóval minden biztos pont hiányában, minden lelki együttérzés elmaradásával megváltozik az ember, és nem feltétlen a jó irányba. Én még mindig a jó irányba akarok haladni, csak ez mereven ütközik azzal, hogy én még minimum 3 évet üldögéljek az iskolapadban. Se támasz, se nyugalom, se cél, se semmilyen hétköznapi megszokott mozdulatsor, ami éreztetné, hogy "igen, ilyen irányba kell tovább menned".
Ehelyett van nekem a létbizonytalanság, az egyedüllét a teljes magánnyal társítva. Vannak körülöttem a "normálisak", akik "javaiból" csak egy morzsányit kapnék úgy, ahogy ők, nem lenne semmilyen problémám. De ilyen NINCS, és nem is lesz... mert ha még az övékből kapnék is, az akkor SEM az enyém lenne, a szánalomra meg köszönöm, még itt sincs szükség.
Szóval itt állva, újra a szikla szélén... hátratekintve se találok már mást csak a bizonytalanságot. S mondják soha ne nézz hátra, ha megteszem se lesz jobb, magam előtt meredve a mélységbe pedig nem vagyok hajlandó levetni magamat.
Te pedig, hiába lengetsz előttem egy "győzelmi" zászlót, hiába hiszed, hogy mindent megadtál, mert ez egyáltalán nincs így. Nem tudsz értelmet adni a létezésemnek már egy ideje. S bár bennem van a "meghalnék én teérted"... őszintén szólva, inkább meghalnék, de magam miatt. És akkor problémák megoldva. Kicsit lenézőnek éreztem az "akkor helyezkedj el a szakmádban" című mondatod, hiszen nem én tehetek a magyarországi lepra helyzetről. Bár tehetném! Én nem az otthon ülök és nem csinálok semmit ember vagyok, s mint az leírtam is... engem a kutya nem támogat semerre; főleg úgy, ahogy igényelném már 10 év után.
Milyen egyszerű, nagyszerű és csodálatos gondolat ez. Más kérdés a megvalósítás témaköre. Vajon az álmok sosem változnak? Meddig tartunk ki egy álom mellett? Részemről a válasz egyszerű "is-is".
Mindig volt egy kitűzött célom (lehet nem kellene az álommal összekeverni?), amit előbb vagy utóbb, de elértem. Viszont, amikor már elértem nem volt meg az az örömteli érzésem, hogy IGEN, ez volt az, amire vágytam. Mindenféle öröm és lelki kielégültség nélkül, hogy ébreszthetnék magamban újra vágyat, hogy állítsam ki végre azt a bizonyos célt, és induljak el az irányába? Még nem találtam meg a megfelelő választ. Elég nyomasztó, na de nincs mit tenni, így is élni kell a világban. S legtöbbször úgy, hogy ezt soha, senki ne lássa és ne is láthassa, mert a semmitmondó kérdéseket úgyis jobb elkerülni, mint magyarázkodni olyan témában, olyan személyeknek, akikből 100%-ig hiányzik az empátia.
Ha jobban belegondolok több irányú cél is lebeg a szemem előtt, de valahogy most úgy érzem túl magasan vannak azok a lécek, és nem lehet elérni őket. Jelenleg nem működik bennem a "szarból várat" opció. Poén, hogy pont akkor nem, amikor leginkább szükségem lenne rá. Mi is kellene a két célomhoz? Nos az egyikhez sok sok idő, míg a másikhoz sok sok pénz. Leginkább vicces az, hogy én csak ezzel a kettővel nem rendelkezem. Vagyis ezek tudatában le se fektettem magam elé az újabb célt, hiszen egyiket se érzem túl közelinek jelenleg.
Hangulatilag kerülök vissza a kb. 2009 decemberi állapotokhoz, de most valami mégis más. Akkor még volt kihez kötődni, most nem látom, hogy ki lenne az ilyen személy. És ez nem azt jelenti, hogy nincsenek barátok, vagy "intimebb" kapcsolatok az életemben, de ez egyik sem adja azt számomra, amire igazán vágynék. Így tehát mit tehetek? Minden áldott nap, amikor épp nincs a sorozatomból rész (heti egyszer van) ülök az ágyamban és olvasok. Emberi történeteket, lélektani boncolgatásokat... Keresek bármilyen kis kapaszkodót, ami kiemelhetne a mélyből.
Kérdés, hogy mindezt megtalálom én valamelyik könyvben? Eljutok én egy könyv által a legnagyobb álmom eléréséig?
Milyen régen nem írtam... (és ezt, hogy szóvá is tették nekem)
1 hónap eltelt és megannyi érzés gyűlt, halmozódott fel bennem. Egy tök jó kis játékhoz tudnám hasonlítani magamat. Ez pedig a: JENGA Aki nem ismerné, annak itt egy link és online kipróbálhatja. http://tablajatekos.hu/z2005/jenga.swf
Miután már tudjuk, hogyan működik a játék megérthetjük mi van bennem. Ott vannak az alapok, melyek valójában nagyon hiányosak. Én próbálok építkezni, más is próbál rám építeni, de ehhez ki kell húzni jó pár kockát. Vajon meddig lehet így élni, új kockák "beszerzése" nélkül. Szerintem nem sokáig húzható, és akkor borulni fog. Oda lesz minden, ami eddig - talán - szépen virágzott.
Hogy egy újabb hasonlattal éljek, az utóbbi 1 hónapban az érzéseim hullámoztak, mint a tenger. De nem az az átlagos tengeri hullám, hanem amit egy másik hajó okoz, amikor szembe megy veled. Haladsz előre a kijelölt kis utadon, majd jönnek veled szembe megborítanak, kitérítenek az eredeti utadból, s a hullámok tetején vergődsz. S ha szabadulni próbálsz, annál jobban elsüllyedsz és belekeveredsz a mélyére.
No tehát, nem tudom ki és mit vett észre belőlem és érzéseim keverékéből a hónapban. De aki látta, és ismer tudja, hogy ez már nem fog sokáig menni. Mert ezt nem lehet így csinálni. Maga a kettősség érzése soha nem volt jó, és soha nem vezetett előnyhöz. Ha ráadásul mindezt a kettősséget titokban kell megélned, és egyedül; mert nincs akire számíthatnál... akkor minden bizonnyal szörnyű dolgok keletkezhetnek. Ehhez társult a hónapban még a bizalom elvesztése is, mindenben és mindenkiben.
Végeredményül megkapjuk a legmélyebb magány felé vezető út receptjét. Lám nem is olyan nehéz elkészíteni, és milyen sokáig lehet "falatozni" belőle.
Azt sem tudom, hogy meddig lehet egy embert reménytelenül szeretni. Meddig erősebb az összetört szív az észnél? Mikor az már teljesen darabokra hullott, hogy lehet még azokkal az apró darabkákkal is sokkal többet érezni, mint a józan észre hallgatni... Nem értem, és talán sose fogom.
Mostanában elég gyakran bánom, hogy megszülettem; illetve hogy nem vagyok elég bátor. De nem hogy bátor, még elég okos se, hogy találjak megoldást az életre.
“Tanulj a múltból. Ne érj úgy életed végére, hogy azt érezd, nem is éltél igazán. Sokan, amikor elérnek arra a pontra, hogy el kell hagyniuk a földi világot, utoljára még meglátják az örömet és szépséget, amely csak azért nem lehetett az övék, mert féltek élni.”
Most jutottam el olyan szintre, hogy képes vagyok írni a vasárnapomról már egész nyugodtan is. Ilyen ébresztőt senkinek sem kívánok. Híres ébredés volt ez.
Amolyan akkor sem fogok felrobbanni az idegességtől hangulatom van. Tudnám minek, mikor már megszokhattam volna, hogy csak a lényeges, és fontos dolgokat nem fogom megtudni soha akkor, amikor engem érdekel. Nem igaz, hogy mindig akkor történik valami, ami miatt én megint a "Neked kuss, pofa be!" kategóriába kerülök át. Én ha el akarok valamit intézni, akkor ha mellettem veri a seggét is a földhöz Y, akkor sem hagyom a szarban X-et, főleg hogy nem élet-halál kérdése forog kockán. Bár lehetséges, hogy engem meghalni is hagyna inkább, mert Y pici lelke nem sérülhet.
Igen, igaza volt! Talán mindennap szidnom kellene mint a bokrot, és akkor nem magamban gyűjteném azt a sok marhaságot, amivel talán őt akarom védeni. De hát ő se védett engem... Ugye más a fontos. Engem már úgyis mindenki a földbe taposott, mit számít az ha rúg is még belém egyet-kettőt valaki?? Nincs igazam?
Kétszer hajszolt bele ugyanabba a gödörbe, és amikor koppantam hát márt nem állt mellettem. Majd hónapok múltán fény derül az igazságra is, hogy valóban hitegetett; mert hát neki ez a szíve vágya. Én azért harcolni szoktam. Lehet változtatok ezen is. Mert hazugságban élni sokkal jobb. Csak majd mindig tudjam, hogy kinek mit hazudok.
És akkor itt a bohóc!
Takard el a szemed, a füled és rögtön nem látod meg a valóságot. Az érzelmeket forgasd ki, játssz az emberekkel és rögtön nem látod meg ki az őszinte Veled és ki táplál ezerszer mélyebb érzéseket irányodba. Mindennap ugyanaz a ruha, ugyanaz az arcfesték, ugyanaz az arcjáték... az életben mindig ugyanaz a színjáték. Merev ragaszkodás a látszathoz, a giccshez. És igen! Így is lehet tök jól élni... mert van, aki erre is képes.
Vagy csak azt a hatalmas, egyszemélyes közönséget verjük át lépten nyomon, aki azt hiszi, hogy mindent tud bohócunkról. És a bohócunk a nap végén ledobálja foszlott kis gönceit, és semmire nem emlékszik a munka fáradalmaiból.
És akkor itt a papucs!
Hol hordanád, ha nem otthon... Jól kezelhető, kényelmes, simulékony, sokszínű. Akkor dobod le magadról, amikor csak akarod. Ha úgy érzed hozzá akarsz érni, akkor megteszed; ha pedig nem hát arrébb hajítod kösse le magát, ahogy csak akarja. Saját kis gondolatvilágába erőszakold bele a saját gondolataidat, nehogy nélküled induljon útnak. Olyan ez, amikor a sejtre rátapad egy vírus, és az örökítőanyagával megmérgezi az egészségeset, mely élete során soha többé nem tud már helyreállítódni, s mindenhol csak a probléma keletkezik utána. Szerintem ki kellene irtani minden ilyen papucshordót, mert egy bizonyos érzelem meglétekor nincs szükség ennek használatára. Szabadnak születtünk, papucs nélkül. Tanulj meg élni nélküle!
Nah most ezek után, így 30 perc után jobban lenyugodva felteszem a kérdést a címem után. Ki a franc itt a rongybaba? Az, akit rángatnak... vagy az, aki hagyja magát rángatni? Mert akkor lehet, hogy ujjal mutogatok a másikra, és közben saját magamon kellene röhögnöm. Mindenesetre érdekes elmélet. Nemde? De legalább megosztottam a gondolataimat másokkal most. Mert az őszinteség minden kapcsolat alapja ugye??
Azt hiszem változni kellene, legalább nekem. Akinek az egész élete erről szólt. Igazán elővehetném aprócska színészi, művészi vénámat... és elérhetném, amit akarok. Nem kérdés már, hogy AZT már nem akarom. Hülye nem vagyok, vagyis ilyen szinten nem, hogy még harmadjára is kútba ugorjak valaki után.
És most gép kikapcs, és megszűnünk létezni a külvilág felé. Magammal még sose vesztem össze. S bár eddig tudtam azt mondani, hogy nem csalódtam magamban... Most már ezt buktam. Sajnos csalódtam magamban! Sajnálom, hogy nem maradtam az az ember, aki voltam 4-5 évig. De most már késő bánat! Elhagytam a szemeimet! Igen, a lelki szemeim odalettek nekem is!
Persze persze most nem ide akartam írogatni. Bár tudom ezzel a résszel megint elmaradtam. De hát máshol nem tudok írni, valami van az oldallal. Szóval valahol ki kell írnom azt is magamból, amit oda szerettem volna írni.
Olyan fura érzések tombolnak bennem. Teljes magányban érzem magamat. Hiába vannak körülöttem emberek, mégis mindenkit idegennek érzek. De lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá... illetve magányosnak se érzem magamat. Hanem olyan végtelenül egyedülinek a világban. Mintha én lebegnék kint az univerzumban, s hiába nyúlok bármi felé; tudom sosem fogom elérni. Aztán ugye senki nincs mellettem, a nyálas bohóckodásokból meg úgy valahogy elegem van. Nem tudom akarok e valakit magam mellett tudni, vagy el se tudnám viselni. Már most kérdéses. Tény, hogy 1 hónappal ezelőttig maximálisan biztos voltam benne, hogy KP.-val le tudnám élni az életemet. Ma ezt se tudnám mondani újra. Valahol bennem lehet a hiba. Kicsit ki fordultam magamból....
Nah de ha már KP. Ma nem gyengén hozott kínos helyzetbe. Újra és újra... Elég nagy gyakorlata lett már így 1 év alatt ezekben. Tudom, hogy szeret és hogy segíteni akar, de ez mélyen ellentétbe ütközik bennem, mert én nem vagyok ilyen. Nem teljesen tudom alkalmazni a : "Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el!" elvet. Az nem én vagyok. Mindenesetre tudom, hogy hálás vagyok neki... nah meg 4 év az még elég sok idő. Bármi és bármi megtörténhet bárkivel.
Holnap lesz 365 napja, hogy elindultam felfele a hegy napos oldalán... De most azt érzem, hogy kezdek csúszni az árnyékok közé. Mintha saját magam árnyékává válnék. Visszatekintve nagyon gyorsan eltelt ez az egy év. Ha mindegyik ilyen gyorsan fog telni, akkor hamar öreg leszek...
Azt hiszem, hogy ennyire élethűen még nem álmodtam semmit. És persze soha nem ért akkora csalódás felkeléskor, mint most. Felébredtem 8 órakor, de képtelen voltam felkelni, felébredtem 11 órakor, de nem akartam felkelni, felébredtem 12.30 órakor, de már nem tudtam visszaaludni, és minden ami olyan jó és szép volt, elszállt egy pillanat alatt.
Persze átéltem, és minden visszaalvás után újra azt álmodtam tovább és tovább. Nagyon jó volt. Több órán keresztül CSAK azzal a személlyel lenni, akire mindennél jobban vágysz. Az nem lehet, hogy ez csak álom volt. Ha már mást is láttam így, akkor ez nem lehetett csak álom.
Minden egy színházban keződött. Ő főszerepet játszott, és valahogy odakeveredtem én a főpróbára segítkezni. Az volt a végzetes pillantás. Nem csak nekem, de neki is. Mivel úgy szerepeltem én is, mint egy színész... nem volt kérdés, hogy kellek én is nekik. Örültem, de annak jobban, hogy Vele lehetek. De nekem mennem kellett egy idő után, ő pedig már a színfalak mögé vonult. Mindenen át keresztül futottam a színpadi ajtóig, ahol megkértem hívják ide őt. Jött is, és Ő is nagyon meglepődött. De megölelt és megcsókolt és tudtam, hogy ez a végzet kezdete.
Később folyóparton találkoztunk, ott volt a családja... Kiderült, hogy egy német fiúval bolondultunk egymásba. Akik kimértek voltak az idegennel, mármint velem szembe. De később ott is nagy lett az öröm.
Hát így vagyok én most... Teljesen az álom hatása alatt. Felkeltem, de aludnék. Ülök, de mehetnékem van. Nem találom a helyemet, mert már tudom ki mellett kellene lennem!
Valamennyire még tud meglepetést okozni KP., ezt nem tagadhatom. Megjelenik mögöttem, és már a körvonalaiból rájövök, hogy Ő az. Alig ismerném ezek szerint? Viszont az már látszik rajta, hogy nem ugyanaz az ember, mint akit megismertem. Igaz addig kellett pozitívumokkal elhalmozni engem, amíg még akart valamit. Most az látszik rajta, hogy kezd ez a dolog terhessé válni számára. Mára már mindenhol elérte, amit akart. Engem félre lehet dobni, mással ezt nem lehet már megcsinálni.
Bár vele szemben még a könnyeimmel küzdöttem, idefent már csak annyit mondtam magamban: "Kápé, kápé, kápé! Nem tudom azt mondani, hogy nem okozol újra és újra csalódást." Még nem jöttem rá, hogy lehet valakit nem szeretni, akivel szívesen együtt élnél. Erre még gyógyírt kell találni. Mert nem szerethetem, ez már látszik. És erősen küzd azért, hogy ne szeressem. Látszik ez is... De a gyengébb pillanataiban újra előttem terem, és mindent a porig rombol... és olyankor néha egy pillanatig senki nem létezik, csak Ő és Én.
"Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs."
"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!"
Mint azt ígértem, itt is vagyok. Jóval hamarabb, mint ahogy azt én is elterveztem. A mai napomat egyáltalán nem így képzeltem el. Nah de ember tervez, isten végez. Ugye...
Ma sok időm volt gondolkodni. Tény, hogy kezdek kifordulni magamból teljesen. Kezd összeroppanni a kis világom. Hogy ezt miből vettem észre? Onnan, hogy egyre szűkebbre zártam a személyes köreimet. Idegesít a beszélgetés, inkább nem is reagálok senkinek, így elkönyveli, hogy nem vagyok a gépnél. Fölöslegesnek tartom, hogy találkozzak X-szel, meg Y-nal, mikor nekem nincs hozzá hangulatom, jó pofizni meg rohadtul nincs kedvem másokhoz. Elegem van, hogy mindenki problémáját hallgatom, de hogy bennem mi van, azt csak 2 embert érdekel. Akkor én minek foglalkozzak másokkal? Szépen lassan elérem, hogy senki nem fog érdekelni, de legfőképp a problémájuk.
Este kaptam egy sms-t! Egész normális hangvételű volt. Most nem lettem elátkozva... de csak mert kellett valami. És mivel nekem volt ilyen valamim, ma reggel fel is adtam a postán. Minden bizonnyal a következő belémkötés az lesz, hogy semmi magamból fakadó "értéket" nem küldtem, hogy lehetek ilyen szemét.
Most néztem rá az órára... 15.59. Ültetek már úgy 6 órán át mindenféle szünet nélkül gép előtt, hogy észre se vettétek mennyi idő telt el? Meglepődtem most nagyon, mert nem éreztem azt, hogy ennyire telik az idő. Elvoltam a kis magányomban. És megint hétvége. Azt hiszem ez az a két nap, amit a legtöbb ember vár. Amit én elmondhatok magamról, hogy 21 év alatt maximum akkor vártam, amikor még nem volt eléggé fejlett az emlékező tehetségem. Ha nagyon erősen gondolok vissza, mindig emberek között akartam lenni hétvégente. Most meg a teljes magányt szeretném választani. A két véglet. Sosem hittem volna, hogy ilyen bonyolult ember lennék. Teljesen biztos vagyok abban, hogy az életemet vezethetném egyszerűbben is, de még nem jutottam el addig a pontig. És lám, nem csak én, hanem mások is keresztberaknak így nekem lépten-nyomon.
Most viszont mivel nem látom értelmét, hogy még plusz 2 órát üldögéljek itt... befejezem a lélek-boncolgatásomat, és kimegyek az utcára. Ott látom az embereket, de szólni hozzájuk úgysem kell, tehát most optimális helyzet lesz ez nekem.
"Meddig lehet hinni? Hány kudarc szükséges ahhoz, hogy valaki föladja a hitét? És végül a legfontosabb: Mikor derül ki a hitről, hogy vakhit? Mikor derül ki, hogy becsaptam magamat? S amit vártam és reméltem, nem valósul meg soha! Mikor derül ki, hogy a vágyad - bárhogy hiszed, akarod, reméled s bármennyi áldozatot hozol érte - nem teljesül? Mikor történik az, hogy a hit egy eszmében, egy vallásban vagy akár a saját jövőmben elévül? Mikor jön el a pillanat, amikor a padlóról már hiába állsz föl - vesztettél."
A nap folyamán pótolom, ígérem! Javítva lesz minden!
Addig egy kép, egy zene, és egy idézet kárpótlásul mindenkinek!
"Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha - az álom különös valóságában - csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat."
Nem gyengén indult az idei évem. Szóbeli vizsga... 3 teljes nap végigtanulás. Végülis megérte, 5-öst kaptam! Tök jó vagyok, meg tök egoista! De ez nem számít... úgyis tudja mindenki, hogy milyen a valódi énem.
Tényleg! Ha már az én-eknél járunk! Vizsgaanyag volt... ID-EGO-SUPEREGO
KP. igazán használhatná az EGO-ját, mert úgyis az ID-je, meg a SUPEREGO-ja között ingázik. Akkor már nem lenne neki mindegy, ha egyszer azt tenné... ami a köztes állapot?
Nah mindegy. Most nem Róla akarok regélni. Épp csak írni támadt kedvem. Szóval felnéztem, ahelyett, hogy aludnék. Na persze miért is van ez? Mert nincs kedvem elalvás előtt filózni, elég ha rögtön álomba zuhanok... lehet viszem a gépet is magammal az ágyba. Úgy tutti elaludnék hamarabb. De gáz lenne ez, még elképzelni is rossz volt! =)
Ma tök jó napom volt... illetve tegnap. Aztán estére szépen lassan csak elromlott. No nem annyira, mint régen. Épp csak egy kicsit, hogy volt időm emlékezni az elmúlt egy évemre. Botrányok évének nevezném a 2010-et, most már szeretnék kicsit felnőttesen nőisebb lenni. Azt mondták 2011-ben sokat fogok szívni. De már nem akarok, teszek ellene. (Bocs SORS!) xD
Drága csoptársam úgy döntött, hogy rákényszerít, hogy költsem el a pénzemet. Miért ne? Egyszer élünk... bár halni is csak egyszer. No de úgy néz ki, hogy megyünk karneválozni Velencébe. Majd ott is bemutatok a világnak. Mert ez az új életcélom. Bemutatni a világnak minden szegletéből. (Nyugalom kedves olvasók, dokumentáljuk az eseményeket!)
Magamra nézve, nem úgy nézek ki, mint aki komolyodna. Lehet a posztadoleszcenciából visszalépek a későibe? Ennek utána kell járni.
Most meg lépek aludni, vagyis úgy teszek... meg újra megnézem az én 3 csodás kis pasimat. Imádom őket. (Tutti a fallikus korszakom miatt vonzódok még hozzájuk.)
Ha már gyerekesség, meg érzelmesség... Akkor itt egy nosztalgia zene. Kb. 8 éve mennyire imádtam. Most is, de azért nem reklámozom már annyira!
Mint a cím is utalt rá, a saját karácsonyomról fogok regélni.
Egész évben arra vágytam már, hogy karácsony legyen... Mivel imádom a fényeket, a csillogást, a sok sok égősort, a csodálatos díszeket. Számomra a teljes nyugalmat árasztó színek ilyen esetben a kék-ezüst-fehér kombináció. Ezek után nem volt kérdés, hogy életem első önállóan kiválasztott fája milyen színben fog pompázni. No persze, fához később jutottam, így minden csak egy 22-én összeállított asztali dísszel kezdődött. Viszont szerintem ez is gyönyörű lett.
Majd miután vidékről hazaértünk beszereztem egy fenyőfát. Iszonyatosan nehéz volt felhúzni a liftig. A kezem még most is érzi, hogy milyet cipkedett pár pillanat alatt. Utána pedig kis lombfűrésszel nekiállva próbáltam levágni az alsó gallyakat, majd egy ikea-s vödörbe beleállítva próbáltam kiharcolni egy kis stabilitást. A végére sikerült is elérnem, amit akartam. Egyenes lett. Közben lakótársam tombolt a konyhában, készítette a karácsonyi ételeket (húsleves, töltött káposzta, sült oldalas, süti). A fa alapvető beállítása után megvacsoráztunk, és fát díszítettünk. Mint a gyerekek, olyanok voltunk arra az órácskára. És a végeredmény egy nagyon szép karácsonyfa lett.
Több okból is vártam ezt a karácsonyt. Tudtam év elején, hogy nekem lesz fám, és tudtam hogy a nyuszikámnak is fog tetszeni. Szóval alig vártam, hogy kiengedjem a kis ketrecéből és lássam, mit lép az újdonsült szerzeményemre. A várt hatás nem maradt el. Igaz, mostanában rángatja a fát. Én meg kergetem, hogy hagyja már abba. Rájött, hogy én lassabban állok fel a fa alól, mint ahogy ő kiszaladt, tehát van egy kis ideje az asztalon lévő díszt is tépegetni. Így telnek most a napjaink.
Végülis eltelt egy hét azóta, mikor rászántam magamat az írásra. Utálom az egyetemet, illetve lehet csak a saját ill. magyar egyetemisták mentalitását utálom. Mindent a végén megcsinálni. Persze mindig elkészülnek a dolgozatok és társaik, de az az utolsó hajrá nem mindig túl jó. Egy hete betegedtem le. Most már gyógyultnak tekinteném magamat, bár még nem minden tünete múlt el a náthámnak. Egész korrekt volt karácsonyra lebetegedni.
De nem sokat számított már ez a kis betegség az életemben. Keddi vizsgán elhasaltunk mindannyian, mert persze a rossz válaszaidért mínusz pontokkal jutalmazott a gép. Szóval ezt sűrűn benéztük, de 19-én megyünk újra. (Csendesen megsúgva, szerintem megint bukni.) Szerdai vizsga hatalmas izgalmak, első szóbeli... nekem meg miért ne, ekkor már a hangom is nagyon klassz volt. Tanár egyszer lát, akkor se hallja a csengő hangomat. Nah mindegy, kb. 3 percet dumáltunk. Ebből 1 percet arról, hogy miről szeretnék beszélni a másik 2 perc pedig Rólam, illetve arról, hogy már beírta az 5-öst. Mit mondjak? Szeretem az ilyen vizsgákat.
Aztán eljött 23-a, ami a névnapom. Na nem túl nagy poén, mert mivel pont karácsony előtt van/volt/lesz túl nagy jelentősége, esetleg ünnepi értéke nincs az életemben. Akit nem neveznék nevén a naplómban, de elég nagy hatással volt az életemre: legyen ő KP (különleges pasi). No nem mintha olyan egyedi lenne, egyszerűen csak erős hatásokkal irányított - sokszor akaratom ellenére - az utóbbi 1 évben.
Szóval KP-t azért hoztam fel, mert sokat fogok Róla írni, akár visszamenőleg is. És így legalább be tudjuk majd azonosítani. Tehát Ő is eljött hozzám ezen a napon, és megkaptam a sok kis kedves meglepit névnapomra (ami egy visszapasszolt labda volt), és karácsonyra is. Utána pedig elindultunk borsodba lakótársam családjához.
Lassan egy éve írok a neten. És most jött el az az idő, hogy ne csak az a közösség lássa, amit írok. Lássa más is, akit talán érdekelnek majd az írásaim. Meg próbálok teljesen korrektül leírni mindent. Érzéseket, tapasztalatokat, verseket és mindent, amit már megtanultam az életben. Hátha ezzel segíhetek bárkinek is. Ha csak egy kicsit is, már akkor megérte.
Szeretnék magamból mindent kiírni, hátha így könnyebb lesz nekem is feldolgozni azt, amit történt velem 2010-ben, na meg jóval előtte. De azokon már túljutottam, inkább a most zavar.
Legyen ez egy olyan blog, ami egy kicsit napló, egy kicsit vidám, kicsit szomorú de mégis mindig élettel teli.
Kezdésnek egy zene. Chillout stílus, amit mostanában nagyon megkedveltem. Szerintem épp a hangulata miatt.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
%20(Small).JPG)
%20(Small).JPG)
%20(Small).JPG)
